Rani

Annyira szeretnénk tudni, mit gondol Rani, és mit érez a lelke...

Tudnak-e az állatok gondolkodni és érezni? Tudnak-e szenvedni és boldogok lenni? Két kérdés, amely szinte minden állatos történetet kísér.
Egy macska jelleme olyan sokrétegű, mint egy nagy szikla kőzetrétegei. A macskák nem mindig azt akarják, amit mi, emberek, nem lehet rábeszélni őket semmire, és saját életfilozófiájuk van. A macska minden titka ellenére az emberek megtalálják a szeretet és a tisztelet közös útjait, ha időt hagynak a macskának, és megadják neki azt az érzést, hogy ő dönt a dolgokról.

Rani sok éven át élt a gazdájával. Most az állatgondoskodás új otthonba vitte. Rani félelemérzete fokozatosan enyhül. Már ismeri új emberei hangját. Talán már meg tudja különböztetni a különböző kezeket is, amelyek megsimogatják gyönyörű fekete bundáját, és időt szánnak rá.

Amikor az ember meghal, hátrahagyja az állatát anélkül, hogy magyarázatot tudna adni. Hiányzik a gondozó, az ismerős hang már nem hívogat, minden csendes és más. Rani tehát óvatosan és félénken elindul, hogy egyre jobban felfedezze új élethelyzetét, és el is fogadja azt. Egyre magabiztosabb és nyitottabb, Rani gyönyörű macskaszemei kinéznek az ablakon, és valószínűleg már tervezgetik a jövőbeli terveket az új szabadságra a kertben a többi macskával.

Rani állatgondoskodási igazolványára szeretettel ráírták, hogy „... szereti a kertünket és ha simogatják..." - mindez Rani hercegnőre vár Maria Schmollnban is.